Ajánlás

 

Ennek a kis emlékfüzetnek a gondolata egyik öregdiák-találkozón ötlött fel bennem, amikor a diáktársak újra és újra megidézték Schwartz tanár úr alakját is, és ezekben a visszaemlékezésekben a tanári erény szellemes fordulatokban bővelkedő kis történetekben elevenedett meg. Miért ne gyűjtsem össze őket? - gondoltam: tanári portrék és ízes diáktörténetek.

Választásom bármelyik tanárunkra eshetett volna, ami még szándékomban is áll, hiszen a nagynevű váradi Premontrei Főgimnázium utódiskolájában, a 4-es számú Középiskolában végeztem tanulmányaimat 1956 és 1960 között.

Ezeknek a „nagy iskoláknak”, amelyeket egyházaink, meg tudománypártoló nagy fejedelmeink alapítottak, és amelyek Erdélyszerte működtek azelőtt, több száz éves hagyományai voltak, óriási szellemi kisugárzással rendelkeztek tudásszomjukat oltó ifjú nemzedékekre, akik ezt a tudást gyerekeiknek, környezetüknek adták tovább. A közösségnek! A társadalomnak!

Tiszteletre méltó, nagy tudású, széles műveltségű tanárok oktattak tisztességre, nyitottságra a tudás, a műveltség irányában, a jól végzett munka örömére, becsületességre, józan mértéktartásra, egymás megértő tiszteletére. Tették ezt szigorúan, szeretettel. Saját példájukkal!

Hozzá kell tennem, hogy diáknemzedékünkben megvolt még az otthonról útravalóul kapott tisztelet, az Iskola és Nagy Tanárai iránti felnézés, a becsülés. Ez pedig a szülők érdeme! Így két vektor összeadódott! Vallom, hogy saját helyén mindenkinek Tanítónak, Nevelőnek kell lennie. Csodálatos nevelőket láttam négy elemis földműves anyában, vasmunkásban, kenyérárusban.

E szerény gyűjteménnyel adózom azon örök nagy Tanítók, nagy Nevelők, köztük szeretett Szüleim emlékének, akik rendkívüli egyéniségükkel kihatnak egész közösségek ifjai személyiségének alakítására, ÉLETVITELÉRE. Megvalósítva ezennel azt a bölcs kínai mondást: Ha egyéves munkád gyümölcsét akarod látni, ültess virágot, ha tízéves munkád gyümölcsét, ültess fát. Ha egész életed munkája gyümölcsét: NEVELJ GYERMEKET!

 

De beszéljenek minderről a volt diákok! 

 

BARTOS-ELEKES Ildikó

 

 

 

Schwartz Lajos

 

(Életrajzi portré)

 

1925. január 30-án született Aradon, abban a hónapban, amelyben a korán elhunyt, tragikus sorsú, eszményeket megálmodó Petőfi, Mozart és Eminescu is született.

Kedvenc zeneszerzője Mozart volt. 15 éves, amikor már Európában négy hónapja dúl a háború. 19 évesen átéli Arad első bombázásának borzalmait, majd a deportálástól való rettegés érzéseit. Bár ezek az élmények mélyen lelkébe vésődtek, sohasem beszélt róluk, ellenben haláláig megtisztelő elismeréssel és hálával viszonyult hazájához, amely életét megmentette.

Ugyanez év őszén egy személyvonattal Bukarestbe indul felvételizni, s az utazás -a pokoli légiriadó miatt- három napig tart. Ez volt Schwartz Lajos tanár fiatalsága.

1948-ban a Bukaresti Egyetem Fizika-kémia Karán diplomát szerez, egy évig mérnökként dolgozik az egyik váradi vállalatnál, majd 1949-től tanít az 1988-ban bekövetkezett haláláig.

Született tanáregyéniség volt. Aki megismerte őt, megszerette, tisztelte.

A tudás fegyelmével tartott fizikaórái széleskörű műveltséget is nyújtottak, amelyen tanulói a megismerni vágyó emberi elme felfedező örömét élhették át. A táblára felírt egy-egy formulához, összefüggéshez hol kedvenc írójától Rudyard Kiplingtől idézett, hol az illető korszak –Newton, Pascal, Leibniz, Einstein és Bohr vagy Enrico Fermi korának– feljegyzéseiből. Reánk maradt fényképei kevésbé tudták megörökíteni tekintetét, intelligenciájának, mosolyának ironikus, önironikus villanásait, amelyek a tehetség, az érzelmi felsőbbrendűség megnyilvánulásai. Ritkán haragudott meg, s azt is visszafogottan inkább ő szenvedte át, kiábrándultságait egy-egy szkeptikus, keserű mosolyba fojtotta. Szerette az embereket, s humanizmusából fakadó szeretetében feloldódott minden ellenségeskedés.

Páratlan volt, mint osztályfőnök is. Bizonyára minden tanítványa emlékezetében él, mint olyan ember, aki tanításra termett, arra, hogy a jóság, a barátság, a szeretet, az egymással való törődés hirdetője legyen.

A tudomány állandóan fejlődik, a fizika is elképesztően változatossá vált, de amit Schwartz Lajos tanár tanított örökérvényűen áll az időben. Ezt a legnagyobb értéket őrizzük iskolai éveinkből, s ez alakítja ki állandóan azt az érzést, hogy őt, a katedrán senki és semmi nem pótolhatja.

 

S a többi?...   „A többi néma csend!”

 

Cătălin ŞUŞU, mérnök, Nagyvárad

 

 

 

A katódsugarak jótékony hatása egy háborús nemzedék fiaira

 

(Kissé rendhagyó emlékezés Schwartz Lajos tanár úrra)

 

Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy a mi háborús nemzedékünk ép ésszel megúszta az ifjúságunkat derékba törő, bombázásokkal, tűzvészekkel, lövöldözésekkel és éhezésekkel teli sokkos állapotát. A lángoló város, a hullahegyek, az ostromállapot, a részeg orosz katonák által megerőszakolt fiatal lányok és asszonyok jajkiáltásainak emlékével nem volt könnyű visszaülni az iskolapadba. Melyik tanár mert volna vállalkozni a ránk szakadt borzalmak magyarázatára? Ki tudott volna közülük olyan eszméket, célokat megcsillantani előttünk, vagy a humanitásról, egymás iránti megbecsülésről szónokolni anélkül, hogy kifütyültük vagy legjobb esetben kiröhögtük volna.

 

Tanulni? Miért? Minek?

 

Hogy mi is olyan felnőttekké váljunk, akik minden normális ok nélkül vérbe, szenvedésbe borítják a világot? Szemünkben akkor a tanárok is nevetséges bűnözők voltak, akik becsületre, emberségre oktattak bennünket, és lám, szó nélkül tűrték, hogy a halál és a bűn feketeszárnyú angyalai véres harcterekre vagy haláltáborba hurcolják apáinkat, anyáinkat vagy testvéreinket.

Ezért és még sok másért nevetséges anakronizmusnak tűnt a háború utáni iskolába járás. Lerombolt utcák, leégett házak, rengeteg gazdátlanul otthagyott lövedék, puskák, gránátok, aknák lettek a nem veszélytelen játékszereink. Tanáraink, hónapokon keresztül, anélkül, hogy tudták volna, az életüket kockáztatták a tantermekben. Tudniillik, az általunk összegyűjtött fegyvereket, lövedékeket a katedrák alatti pódium rejtekében tároltuk, a szünetben pedig ezekre alkudoztunk, csereberéltünk.

 

„- Te adsz nekem tíz puskagolyót, én adok érte egy kézigránátot.”

Egy géppisztolyért például már komoly mennyiségű muníció járt.

 

Ennek a virágzó „hadianyag csereberének” aztán egy lelkiismeretes pedellus vetett véget. Hogy, hogy nem, takarítás közben buzgalmában ki akarta seperni a katedra alatti pódiumot is. Neki köszönhető, hogy végül is a volt Szent László Gimnázium (jelenleg Emanuil Gojdu) tanárai nem repültek a levegőbe. A pedellus természetesen azonnal jelentette felfedezését az igazgató úrnak, aki kénytelen volt a hatóságokat, főleg a tűzszerészeket mozgósítani. Így sikerült nekünk már a háború utáni első iskolakezdési hónapban országos hírnévre szert tenni.

A végén persze az is kiderült, hogy nemcsak a mi osztályunk, hanem minden tanterem katedrája alatt puskapor, dinamit és különböző lövegek párját ritkító gyűjteményére bukkantak a hatóságok. Hogy a dolog még cifrább legyen, az is kiderült, hogy Nagyvárad többi iskolái sem voltak kivételek. Diákjaink gyűjtőszenvedélye határtalannak bizonyult. Talán ezért sikerült megúsznunk a szigorú megtorlást, mert úgysem tudtak volna hová rakni annyi „bűnöző diákot”, mert az élelmiszerhiányt a börtönhiány is tetézte.

Azonban, a fent említett okok mellett nagyon kritikus volt a tanárhiány is. Különösen a magyarnyelvű tanároknak voltunk szűkében. Az okok közismertek: megtizedelte őket a háború, vagy a menekültek rögös, de sokat ígérő útjára léptek. A humán tantárgyakhoz még csak találtunk tanárt, de a reálszakokon, mint például a kémia, a fizika annál kevésbé. Ezért időszakonként, az iskolavezetőség mellett mi, diákok is állandó tanárkeresésben voltunk. Egy ilyen keresés eredményeképpen sikerült Schwartz Lajost a pedagógiai pályára eltéríteni. Ez az „eltérítés” aztán a szó szoros értelmében telitalálatnak bizonyult. Azt hiszem, nemcsak a mi számunkra, hanem az ő életútjában is. Hamar kiderült róla, hogy szakmájában nemcsak maximálisan felkészült, de ami a legfontosabb, olyan istenáldotta rendkívüli pedagógiai képességgel rendelkezik, amelyre senki sem számított.

Amikor az osztályba először belépett nyugodtan kivárta, amíg elmúlik a megszokott eszeveszett zsivaj, szó nélkül, türelmesen hallgatott, amíg elül bennünk a diákos fenegyerekeskedés és úrrá lesz rajtunk a kíváncsiság legújabb tanár-szerzeményünk iránt. Miután bemutatkozott, ahogyan illik, rögtön nekünk szegezte az első „keresztkérdést.”

„- Szeretitek a fizikát?!”

Bődületes egyhangú kórus válaszolt:

„- Neeeem!”

„- Utáljátok a fizikát?”

A kórus még nagyobb orkánnal válaszolt:

„- Igeeen!”

„- Na jó, akkor megnyugodtam” - válaszolta a tanár úr.

S ezzel az egy mondattal már meg is találta a kulcsot az elvadult csikókhoz, akik hangos vihogással, nyerítéssel majd, felszabadult kacagással adták tudtára a tanár úrnak, hogy ettől a pillanattól az ő emberük lesz.

Annak ellenére, hogy meglehetősen elvadult nemzedék voltunk, és hogy a fizika a többség számára nem az áhított tantárgyak közé tartozott, mégis szívesen jártunk az óráira, mert a szaktudás, az emberséges „lélektől-lélekig” bánásmód és a száraz tananyag leadása közben felröppentett szellemes petárdái egyenesen elbűvölték lelkünket.

Én magamat sem tudtam kivonni ebből a bűvöletből, és amikor rájöttem, hogy a tanár úr nemcsak a fizika „szakbarbára”, hanem irodalom-, vers- és zenekedvelő is, megéreztem, hogy egy olyan emberi lénnyel találkoztam, akire mindig is szükségem volt, akire fel tudok nézni, és akit éppen ezért „sürgősen meg kell hódítani”.

De hogyan, mikor tőlem olyan távol esett a fizika, matematika és kémia, és minden úgynevezett reáltantárgy, mint Makó Jeruzsálemtől?

Bizony nem kis dilemma egy humán beállítottságú diáknak meghódítani a „fizika felszentelt papját.” Eleinte az óráin sem figyeltem túlságosan, inkább óvatosan, nehogy észrevegye, regényt olvastam az iskolapad védőtáblái mögött és csak akkor figyeltem fel, ha egy újabb szellemes petárda röpködött felénk.

Egyszer a szünetben el is fogott „a tanár úr” mondván: megérti, hogy nem vonzódom a fizikához, mint tantárgyhoz, de talán mégis csak túlzás, hogy olvasgatok az óráin. Majd mellékesen megkérdezte, hogy mit is olvastam legutolsó fizika óráján. –A félkegyelműt, Dosztojevszkijtől, válaszoltam.- Vártam, hogy ezután szemrehányások és fenyegető megjegyzések zúdulnak rám. De a legnagyobb meglepetésemre ő csak annyit mondott: -„Az más, így már érthetőbb a dolog.” Azzal sarkon fordult és faképnél hagyott.

Így kezdődött el egy leírhatatlanul szép tanár-diák barátság. Ő volt az első tanárom, akivel már évekkel az érettségi előtt tegeződtem – persze csak négyszemközt.

Volt a tanár úrnak egy fantasztikusan szavaló színész barátja. Sem azelőtt, sem azóta senkit nem hallottam olyan csodálatosan Villont szavalni, mint azt a színészt. Nincs kizárva, hogy végül is a tanár úrnak és a barátjának köszönhettem, hogy elültették bennem a szavalóművészet és a színház szeretetének titokzatos magvait.

Néhány évvel később, még az érettségi előtt, megkérdezte tőlem „Lali” (már akkor így szólíthattam):

„- Te, mondd meg őszintén, egyetlen fizikaórám sem ragadta meg a fantáziádat?“

Én akkor férfiasan bevallottam neki:

„- De igen, volt egy órád, amikor a katódsugarakról beszéltél nekünk. Akkor az olyan szépnek tűnt, hogy először életemben szerettem a fizikát, sőt, meg is tanultam a leckét szóról-szóra.”

A sors furcsa és szép iróniája, jobban mondva játéka az volt, hogy az érettségin, 20-30 tétel közül éppen a katódsugarakat húztam. Mondanom sem kell, hogy boldogan, kipirult arccal feleltem a vizsgán!

Hála Dosztojevszkijnek és főleg a katódsugaraknak, és nem utolsó sorban Schwartz Lajos tanár úrnak a tudásáért, az emberségért és azért a felejthetetlenül szép barátságért, amellyel megajándékozta akkor még talán méltatlan diákját, aki én voltam.

 

Emlékét el nem múló szeretettel és hálával őrzöm, amíg élek.

 

Nagyvárad, 1997. szeptember 28.

 SZOMBATI GILLE Ottó, rendező

 

 

 

Lóci emléke legyen áldott.

 

Hatodikos kiskölykök voltunk 1949 őszén, amikor Schwartz Lóci tanítani kezdett bennünket. Hallottuk, hogy azelőtt valamelyik komoly gyárban dolgozott, de otthagyta a mi iskolánkért.

Nem emlékszem már pontosan, részleteiben, az első belépésére, az első órára. Azt hiszem, már a legelején megéreztük, hogy azon kívül, hogy fizikát tanít nekünk, még adni akar valamit, amiről akkor nem tudtuk, hogy mi is lesz az... Később megéreztük, ma már biztosan tudjuk: egy rendkívüli tanár teljes emberségét, szeretetét a tanár és osztály együttlétének boldogságát adta nekünk.

A következő tanévtől már kémiát tanított négy éven keresztül. Az első tíz osztállyal végző áldozati évfolyam voltunk 1954-ben... A tananyag mindig érdekes volt, ő maga a tananyagnál is érdekesebb. Feleltetéskor igényes volt, de messzemenően jóindulatú és hihetetlenül szellemes. Ha mondtunk egy-egy marhaságot, azonnal sziporkázott. Megjegyzései miatt az elfojtott röhögéstől fuldokoltunk. Mert a hangján nem emelt, esetleg halvány derű jelent meg az arcán, vagy még az sem. Továbbra is tiszteletet parancsolt. Nem illett röhögni.

A hatodik osztály végén tüdőfertőzést kaptam. Feküdnöm kellett. Hogy ne veszítsek osztályt, az iskola igazgatósága nagylelkűen úgy határozott, hogy a tanárok hazajönnek hozzám, és otthon vizsgáztatnak le: matematikából Závodszki Gyula, magyarból Kun József, fizikából Schwartz Lajos, történelemből Péter Sándor, románból Fóris Béla, oroszból Ciurdariu Alexandru. Mindegyikük feledhetetlen számomra. Lóci nagyon barátságos volt, azt mondta, hogy vizsga előtt játsszunk egy „ember, ne mérgelődj”-öt. Játszottunk. Kétszer egymásután veszített. Egészen belevörösödött a méregtől. Vagy annyira jó színész volt? Hogy a beteg tanítványa kedvéért eljátszotta ezt is? Ezt a kérdést ma teszem fel magamnak.

Kémiából a kötelező feladatokon felül fakultatív, valamivel nehezebb feladatokat függesztett ki rendszeresen egy kis táblára az osztályban. Kézzel írta őket. Azokból hazavittünk és, ha tudtuk, megoldottunk belőle valamennyit. Lóci majdhogynem jobban örült egy-egy megoldott feladatnak, mint mi magunk. Ízig-vérig tanár volt. Dicsérni sokkal jobban tudott, mint elmarasztalni.

A későbbi osztálytalálkozókon már barátként érdeklődött sorsunkról, helyzetünkről, mindegyikünket számon tartva.

Már nyugdíjas volt, amikor egyszer felkeresett egészségi problémái miatt tanácsért, nem a poliklinikán, hanem otthon. Majdnem negyven év telt el a két otthoni találkozás között. Elég hosszan elbeszélgettünk.

Megfáradtnak tűnt. Valószínűleg már kezdődő betegsége okán is. De megváltozott, amikor az unokáiról kezdett beszélni. -Nekik próbálom átadni azt, ami még bennem van. Ezt tekintem most a legfontosabb feladatomnak, -mondta.

Biztos vagyok benne, hogy unokái olyan útravalót kaptak Tőle, amit vigyázva visznek egész életükben.

Bennem úgy marad meg, ahogy a katedránál áll, vagy inkább a padsorok között jár, lassan fel-alá, egyszerű szürke öltönyében, és beszél hozzánk, magyaráz nekünk, mindannyiunknak és mindegyikünknek külön-külön, mi pedig odafigyelünk rá, az osztályban csend van - és tekintetéből, hangjából olyasvalami sugárzik felénk, amit nem felejtünk el soha.

 

dr. KISS András, orvos, Magyarország

 

 

 

Az ifjú Lóci

 

Középiskolai tanulmányaimat még 1950-ben, a „fehér papoknál” kezdtem. Lóci lett az osztályfőnökünk. Csak fiúk voltunk az osztályban. Így aztán rendkívül sok magaviseleti gondot okoztunk. Ezért Lóci szervezett néhány szülői értekezletet, ahol a szülők mellett a diákoknak is jelen kellett lenniük, hogy a gyerekek szembesüljenek a szülőkkel, és felelősségre lehessen vonni őket.

Lóci feltárta a tarthatatlan fegyelmi helyzetet, a paptanárok sorozatos panaszait, a konkrét eseteket. Igen sok tanuló rontja az osztály légkörét. Ezek azonban nem lennének ilyen számottevőek, ha nem lennének a hangadók, akik a legnagyobb gondot okozzák. Otthon a szülők vonják kérdőre csemetéiket a legnagyobb szigorúsággal.

Tudomásul véve az elrettentő helyzetet, a szülők ledöbbentek. Egyik apa, Elkán Károly, a város neves műépítésze (akinek tervei alapján készült a később elorzott Református Palota) felállt, s kifejtette: a mai gyűléssel véget kell vetni az áldatlan állapotnak, ez így tovább nem mehet, és példásan meg kell büntetni a zavargókat, főként a bizonyos főkolompost. Követelte, mondja is meg az osztályfőnök név szerint azt a diákot, aki magaviseletével oly lehetetlenné teszi az órák megtartását. Lóci, a szülő többszöri felszólítására sem volt hajlandó a főkolompos nevét kimondani. Az apa határozottabb felszólítására, Lóci végül csak kimondta: - Elkán …

Mi, a fiúk, végig feszülten figyeltük az osztályfőnök-szülő harc fejleményeit, az erőviszonyok alakulását és a név kiejtése után láthatólag észlelhettük, hogy a város híressége, Elkán atya összelöttyen, akár a kilyukadt léggömb.    

 

Nagyvárad, 2000. június 2.

 

dr. LÁSZLÓ Miklós, jogász

 

 

 

Úgy hívtuk: LÓCI

 

1949/50 tanév. Magyar Fiúlíceum Nagyvárad. Fizika óra. Bejön egy sötét öltönyös, tekintélyt parancsoló fiatalember. Bemutatkozik: „Nevem Schwartz Lajos, fizikát, kémiát fogunk együtt tanulni”. Így kezdődött. Majd bekövetkezett a csoda, hiszen személye, fantasztikus tárgyi ismerete, türelme, pedagógiai érzéke, rendszeressége, szuggesztív előadásmódja döntően hatott sok tanítványa későbbi pályájára. Mi, magunk közt csak Lócinak hívtuk, nem csúfolódásból, hanem szimpátiából, hiszen óráin tökéletes csend, odafigyelés és önkéntes fegyelem uralkodott, nem volt szüksége semmiféle fegyelmező eszközre, hiszen általános műveltsége, magas matematikai tudása, humora, csendes élcelődései, ahogyan tanította a fizikát, kémiát, magával ragadták az osztály minden tanulóját. Figyelt minket, nagyra értékelte lassan formálódó érdeklődésünket, egyre bővülő ismereteinket, sőt, diákvicceinket is. Jellemző rá a következő történet: Egy nyári napon, fizika órán elmesélte, hogy előző nap találkozott Lakomcsik László iskolatársunkkal a strandon, aki arra a kérdésre, hogy -Mit csinálsz itt Lakomcsik? Vidáman azt válaszolta: - Csak a lépcsőzetes hűtés fizikai folyamatát tanulmányozom, tanár úr! -majd méltóságteljesen, a medence lépcsőin lábát magasra emelve, belépdelt a vízbe. Persze harsány nevetésünk sem zavarta, velünk derült a kamaszos válaszon.

Évek múlva, ha meglátogattam a 4-es számú Középiskolában, jóleső érzéssel nyugtázta, munkája nem volt hiába való, jó hasznát vettem a tőle tanultaknak. Milyen jó lenne, ha unokáimnak is adódna egy Lóci-féle igaz pedagógus, tanár!

 

Nagyvárad, 2002. szeptember 15.

 

Makai Zoltán, villamosmérnök

 

 

 

Aeneas a fizikaórán

 

Schwartz Lajos - Lóci - (ahogyan diáknemzedékek egész sora nevezte) alakja 43 év távlatából is élénken áll előttem, ahogy fehér köpenyben, kezében a naplóval belépett az osztályba.

Iskolánk, akkor 4-es számú Középiskola, egyik legkedveltebb tanára volt, annak ellenére, hogy magas követelményeket állított diákjai elé. Szigorát enyhítette kellemes, közvetlen egyénisége, humora, világos, mindenki számára érthető magyarázatai. Nagy pedagógiai érzékkel és nagy szakértelemmel tudta bevezetni tanítványait a fizika és kémia rejtelmeibe. Négy éven át fizikát és kémiát is tanított nekünk, a nagyrészt lányokból álló, humán osztálynak, de egyáltalán nem másodrendű tárgyakként, éppen olyan tudásmennyiséget adott le és olyan szintet követelt, mint a reálosztályokban - és sikerrel. Lóci az a tanár volt, akinek az órájára következetesen készültünk, aki előtt szégyelltünk nem tudni, sőt az osztályban rangot jelentett jó fizikus vagy kémikus hírében állni. Munkája eredményességét bizonyítja az a tény, hogy az osztály nagy része egészségügyi (asszisztens, orvos, gyógyszerész, biológus) vagy politechnikai pályát választott. Nemcsak a szaktudásával, de nagy műveltségével is lenyűgözte diákjait. Jól emlékszem egy epizódra, mert velem történt meg. Egy fizikaórán feleltetés közben én a következő latinórára akartam átismételni a feladott verset. Lóci, aki óra közben soha sem ült le, éppen mellettem állt, de én nem vettem észre, úgy elmerültem Vergilius olvasásában. Nem szólt egy szót sem, csak elvette tőlem a könyvet, megnézte, hogy mit olvasok olyan elmélyülten, és gyönyörűen skandálni kezdte az Aeneas-t, majd némi iróniával megjegyezte, hogy a pad alatti tanulás nem igazán eredményes. Én akkor nagyon elszégyelltem magam, még most is emlékszem, hogy milyen rossz érzés volt. Nagyon rákapcsoltam a tanulásra, hogy elfeledtessem ezt a rosszul sikerült esetet, nagyon bántott, hogy egyik legkedvesebb tanárom előtt így leégtem. Az osztályból kevesen mentünk tanári pályára, én történelemtanár lettem. Előttem mindig Lóci volt a példakép, türelme, széleskörű tudása, lebilincselő és érthető magyarázatai, egész megkapó egyénisége számomra a „TANÁRT” jelenti ma is.

 

Nagyvárad, 2002. szeptember 18.

 

CIFRA Piroska, történelemtanár

 

 

 

Schwartz Lajosra, mindnyájunk „Lócijára” emlékezem

 

Az ötvenes évek középiskolája sok gyerek számára álom volt, kevesen kerültek be ősszel a nyolcadik osztály egyikének a padjába. Ha meg valakinek a sors balkeze folytán az elemi V-VII osztályát a Sánc-utcai „Texasnak” nevezett iskolában kellett végigkínlódnia, egyszerűen más világgal került szembe a még akkori 4-es számú Fiúközépiskolában.

Ebben a szokatlan környezetben, ahol a diákok szinte hangyákká törpültek az óriási épületben, ahol a rend és szorgalom más mércéket ismert, itt lettem a Schwartz tanár úr diákja kémiából és fizikából, de tudtomon kívül Emberségből is. Mi a „Texas” sulibeliek, ahol szerintünk száműzött tanárok tanítottak, nagyon is vegyes ismeretekkel rendelkeztünk a tananyag és erkölcsök tekintetében. Ötödmagammal sikerült a 4-es számú Fiúközépiskolába jutnom, négyen a VIII. C reálosztályba kerültünk, ahol az akkor már neves költő, dr. Tóth István kísérte végig osztályunkat.

A tanári kart az első évben szinte „egy kalapba” osztottam, gyenge jegyeket kaptam még gyengébb igyekezetemre, kivéve a sportot, melynek képzése erős volt a Sánc-utcán. Az év vége felé rá kellett jönnöm, hogy mégis van különbség tanár és tanár között és mindenkitől a maximumot kaphattuk, ha akartuk.

A Schwartz tanár úr óráin nem lehetett sem unatkozni, sem apró megjegyzésekkel, butasággal elterelni az osztály figyelmét, mindenre tudott találó megjegyzést, anekdotaszerűséget, ami hamar elvette a kedvünket a helytelenkedéstől.

A tanár úrban volt valami belülről jövő biztonság, valami tiszteletet parancsoló. Most sem tudnám biztosan megállapítani, mit jelentett az arckifejezése, amikor a naplót a katedrára téve tekintete röviden végigsuhant az osztályon. Mert ez más volt, mint a többi tanáré. Tekintete egy elégedett juhászéhoz hasonlított, aki a nyáját egyben, rendben találja, avagy talán keresi azokat, akik megpróbálnak elbújni az előző padtárs mögött, nehogy a tanárnak bevésődjék az arc és a hozzátartozó név?

Az első tanév vége felé kezdett tiszta lenni előttem, hogy a sok lemásolt házi feladat fizikából (is) megbosszulja magát, mert a dolgozataim közt nem volt ritkaság az elégtelen, annakidején a kettes. Két-három órával a „naplózárás” előtt igencsak bukásra álltam fizikából, és matematikából is, Beniczky tanár úrnál. Így, eszeveszettül tanultam a fizikát, hogy felelhessek és javítsak a helyzetemen.

Eljött az utolsó óra. A tanár úr kinyitja a naplót…, aztán kihívja a három felelőt a világ legnyugodtabb hangján. Én nem vagyok közöttük! Elsötétedik előttem minden - na, Lóci megbuktatott fizikából! Most hogyan mondjam ezt meg otthon Anyámnak, akinek amúgy is elég gondja volt egyedül nevelni a három fiát?

A feleltetés közben kerestem tekintetét, hogy kimutassam kamaszos haragomat. Nem sikerült. A következő percek azonban bebizonyították, nagyon is tudja, mi játszódhat le bennem. A felelők helyrementek, ő felállt, betette a tollát a kabátja külső zsebébe, körülnézett az osztályon, a táblára nézett, majd énrám. Mondja nyugodtan: Miló fiam, gyere ide. Egy pillanatra menet közben felvillant bennem a reménysugár, de még mielőtt odaértem volna, hozzátette, a reakciómat figyelve, - töröld le a táblát! Vérvörös lehettem, amit ő külsőleg semlegesen nyugtázott, de láthatta azt is, hogy a szinte ökölbeszorított kezemben tartott szivaccsal törlés helyett igencsak mást tennék a legszívesebben!

Miután letöröltem a szerencsés felelők által odamázolt ábra- és képletszerűségeket, oda is csaptam a szivacsot a tartóba, hogy csak úgy porzott a környék. „Ő” nem tett semmit. Lehet, nem is várt el mást tőlem, egy azonban bizonyos: egyik tanár sem állhatta volna meg az ilyesmit szó nélkül. De „Ő” igen, ő ilyen volt!

Kezdődött az óra második fele, a magyarázat. Mindenki írni kezd. Csak én nem nyitom ki még a füzetemet sem. Kezembe temetett vörös arccal nézek a semmibe. A második-harmadik mondatnál megáll sétálása közben, hallom a csendet, aztán megint az ő hangját: Miló (már nem Miló fiam), írsz vagy elhagyod az osztályt... Ez nem volt sem kérdés, sem felszólítás, inkább valamiféle semlegesnek hangzó megjegyzés a diktálás közben!

Mintha csak erre vártam volna (mert számolni már csak kellett az ilyesmivel), felálltam rögtön szó nélkül, és a 30 pár szem kíséretében betettem a hátam mögött az ajtót. Kint tanácstalanul kóborogtam a folyosón, csengetéskor messzire elkerültem az osztály és a tanári szoba közti folyosórészeket.

A következő órán, a jegyzáráskor a tanár mondja sorrendben a jegyeket: Kolozsvári…, Mészáros…, Miló: három! Átengedett! Nem lehet igaz! Hogy milyen megváltást jelentett ez nekem, azt nehéz lenne ma leírni, hisz minden joga és oka megvolt, hogy megbuktasson. Miért nem tette?

Egy bizonyos: „Ő” sokkal jobban bízott énbennem, mint én őbenne. Ekkor kezdtem másképpen is figyelni a tanárokra, emberekre, hogy mikor, miként, miért cselekszik azt, amit csinálnak. Tény az, hogy megtanultam bizalmat ajándékozni önzetlenül, ami nem mindennapi emberi tulajdonság.

Kivételes lénye a tudat alatt is hatott ránk. Ezt talán éppen mi öten a „Texas”-ból tanúsíthatjuk, hisz mind elvégeztük a középiskolát és mind egyetemre is kerültünk! Egy orvos lett, a többi négy meg technikai szakokon végzett, ahol Schwartz tanár úr fizikája és egyénisége nagy szerepet játszott.

Sem az egyetemen, sem az életben nem találkoztam olyan fizikus-kémikussal, mint ő, aki a tudását olyan szakszerűen és mégis érthetően, tömör kifejezésekkel tudta volna a hallgatóságának átadni.

A pontossága legendás volt. Amikor azt mondta, hogy: a házi feladat a következő három x, y, z pont, akkor csengettek szünetre! Ha történetesen mégsem, az órájára nézett, a naplót a kezébe vette, hogy induljon kifelé, akkor már biztosan csengettek.

Természetesen, ismerik a felnőtt gyerekeim is az „Ő” pontosságát. Ha késnek a látogatásnál, könnyen megkaphatom: „Apu, mi nem vagyunk a te fizikatanárod! ”

Tanár úr, tanítványai „Lócija”, mindenki büszke Önre, személyes tiszteletem jeléül fogadja el e soraimat.

 

MILÓ Gyula, mérnök, Németország

 

 

 

„dr. Lóczy”.

 

Magyarázás közben is egyenesen tartotta magát, nem szónokolt, nem diktált, inkább közvetített a téma és a tanulók között. Értelmet közvetítve vezetővé, vezetékké vált. A hatást, vagyis az értelmet a szemeinkből próbálta kiolvasni. Nem azt figyelte, ki nézi, hanem azt, ki érti. Nagy pupilláit a szemüvegtől még inkább felnagyítva állandóan magamon éreztem, ahányszor csak felpillantottam. Néha a tarkójára szegeztem tekintetem, s amikor sarkonfordult egyenesen rám nézett. Vonzotta a tekintetemet és lekötött, habár biztos vagyok benne, ugyanígy volt vele mindenki.

Különös kapcsolat alakult ki köztünk, mivel lekötötte figyelmemet, fegyelmezettebbé váltam az óráin, minek következtében a megértett anyagot otthon könnyen megemésztettem egy elolvasással, többre úgysem jutott idő. Úgy kalkuláltam, nemsokára rám kerül a sor, hiszen a katalógusból sorban feleltetett, de a várt napon a kétszer is elolvasott leckével együtt Lóczy átugrott a nevemen. Hiába tanultam. Tudtam én, az életnek tanulunk stb., de ez nem élet, gondoltam. Reggeltől ebédig iskola. Aztán egy kis olvasás (regény), aztán a román nyelv és irodalom minden nap, egész napomat elvette, mégpedig eredménytelenül. Még óvodás koromban apám jó pedagógiai érzékkel fizetett a szomszéd Costelnek, hogy tanítson meg románul. Egy hónap múlva nemcsak Costel, hanem Carol is folyékonyan beszéltek magyarul.

De vissza Lóczyhoz, aki egy rögtönzés után kérdőre vont. Én az értelmetlen és érthetetlen román nyelvtannal takaróztam. Közben nőtt és nyomasztóvá vált a Lóczy által leadott, meg nem tanult leckék száma. Olyan méretűvé dagadt képzeletemben, mint egy óriási sötét tömeg, mely kedélyemet egészen a depresszió határáig húzta le. Nem az nyomasztott, hogy nem tudok, hanem a tudat, hogy Lóczy azt hiszi, vagy reméli, tudom, vagy igyekszem tudni.

A karszámrendszer bevezetése betette az ajtót. Számomra az a tény, hogy balkaromon van egy szám, és így tartanak számon, felért egy billogozással. Így teltek tanulás nélküli rabnapjaim, a motorinaszagú, börtönnek érzett iskolában.

És Lóczy csak nem feleltetett és nem hívott ki egészen addig, ameddig már csak nekem nem volt jegyem szóbeliből, másoknak már kettő is. A lecke fel volt adva valósan és képletesen is. Amennyiben bevágom a napi anyagot, elkészítem a házi feladatot és az utolsó előtti leckéből is tudok valamit, egy félévre bebiztosítom magam a következő kiábrándításig. Azt hiszem mindenki, vagy majdnem mindenki tanult volna. Én a “majdnem” voltam. Majd tanulok, de „a nem tanulok”-nál maradtam. Nem illik most kommentálnom a miértet, csak a lényegre szorítkozom, és ezúttal Lóczy a lényeg.

Maga a feleltetés a megszokott tág pupillájú, biztató Lóczy-tekintettel kezdődött és a számomra még most is kínos érzést keltő makogó motyogásommal folytatódott, majd egy „csalódtam benned”-del fejeződött be. „Hármas”, fűzte hozzá, egészen szűk pupilláival haragosan kommentálva a tudatlanságomat. Mostmár meg tudom fogalmazni azt a tételt, miszerint a bennünk leledző tudatlanság tömege fordított arányban állott a Lóczy pupilláinak méretével, függetlenül az idő- és széljárástól.

Lóczy több volt, mint tanár. Ezt bizonyítja, hogy évekig próbálta megérteni magatartásomat. Eleinte csak burkoltan, esetlenül, az utcán, szerepéből kiesve, kicsit tanárosan, kicsit szinte gyámoltalanul pedzette a dolgokat. Aztán másokkal is konzultálva (visszahallottam) próbált rólam képet alkotni. Azt hiszem magában csalódott, azt képzelve rólam, többre vagyok képes, de egy bizonyíték nem bizonyíték alapon lelkiismerete arra ösztökélte, hogy teljesebbé váljék a kép.

Jó három évtizeddel a történtek után, egy Gong kávéházi találkozó alkalmával „oldottabb” és főleg közvetlenebb hangulatú találkozásunk alkalmával, miután letett arról, hogy keresztkérdésekkel közeledjen, feladta a labdát. Már nem kérdezősködött, miért nem tanultam. Pupillái ismét a régiekre emlékeztetővé váltak és mosolygott.

Nem lenne kerek és teljes az emlékem róla, ha nem fűzném hozzá, szülői ténykedésem közben arra vetemedtem, hogy gyermekeimet időnként megdorgáljam iskolai renyheségeikért. Utánanézvén teljesítményeiknek, rákérdeztem egy-egy fizikai- és kémiai tételre, és azon kaptam magam, hogy egyszeri olvasás után emlékszem, sőt tudom, amit Lóczy elvárt tőlem. Ezen felbuzdulva magyarázni kezdtem a soron lévő anyagot, s miközben próbáltam megfejteni, hol az a pont, ahol már nem értenek meg, figyeltem gyermekeim szemét.

És ahogy magyaráztam, Lócy szemeit láttam..., Lóczy szemeivel láttam

 

JELICS Gyula, volt diák (1955-1959)

 

 

 

Schwartz Lajos (Lóci) tanár úr humoros haragja

 

Fizikából az egyszerű gépeket tanultuk az iskolában. Házi feladatként példákat kaptunk, amelyeket otthon meg kellett oldanunk. Én azonban eltöltöttem az időmet egy kalandregény olvasásával és nem oldottam meg őket, másnap úgy mentem iskolába.

Fizikaóra előtti szünetben a csoportfelelős ellenőrizte, ki készítette el és ki nem a házi feladatot.

Kezdődik az óra, jelenti, én nem oldottam meg a példákat. Lóci felszólít, hogy miért nem. Azt válaszolom, nem tudtam őket megoldani.

- Gyere ki a táblához! Kimegyek és próbálkozom a megoldást megtalálni. A hasonló háromszögek alapján lehetett volna elindulni. Nézem-nézem a rajzot, de semmi sem segít, hogy a megoldásra vezessen. Rámutatok a két háromszögre, azok a hasonlóak, ám nem találtam el.

Lóci: - Nem ez a két háromszög a hasonló.

Én: - Hát akkor meg kell keresni a két hasonló háromszöget.

Lóci (mérgesen!): - Menjen a helyére és keresse őket, míg megtalálja. (már magázott). És beírt a naplóba egy szekundát!

 

Schwartz Lajos tanár úr diákja voltam 1956-57-ben.

 

dr. CSÁKI István, Nagyvárad

 

 

 

Széles Anna első szerepe Schwartz tanár úrral.

 

Fizikaóra következett Lócival. A becsengetéskor mindenki fürgén igyekezett a helyére, és fegyelmezett ülőhelyzetet vett fel. Mert Lóci pontosan belép. Senki nem mert leskelődni, jön-e vagy nem. A szorongás is erősebb volt az átlagosnál. Csodák csodájára nagyon szép a fizikaóra Lócival, csak épp felelni, méghozzá jegyre, ne kellene. Ahogyan előttem is, mindenki előtt ott volt a nyitott füzet. Újra átfuttatta a tekintetével, hogy szorongásán enyhítsen. A napi lecke csak egy pár oldalnyira lepárolt ismeret, igazán nem sok. A fizikai jelenséget felvezető pár logikus mondat. A pontosan, elképzeltetően megmagyarázott jelenség áttekinthető, amely bármely gyenge felfogás logikája előtt is igazoltnak tűnik. Aztán jött az ugyancsak mindenkinek érthető, mindent átfogó meghatározás. Az egész áttekinthető és egyszerű, csakhogy ezt értelmesen el kell neki mondani, szó szerint, mert csak attól áttekinthető és egyszerű. De ettől féltünk! A katedráról pedig mindig csak egy emberségesen szigorú, a fizikai gondolkodást és tudást szeretettel, értelmesen átadó, de értelemmel való visszaadását igényesen elváró tekintet irányult felénk. Nyílt is az ajtó, Lóci lépett be sötétkék köpenyben, különös, könnyedén hintázó, mégis férfias léptekkel ment a katedráig és fellépett. Okos, férfiasan szép arcán, kissé hullámos fekete haján tisztelettel, csodálattal, félelemmel vegyesen lopva pihent meg a tekintetünk. Pontosan érezte az óra idejét, folyását, mennyi percig feleltessen, mennyi ideig magyarázza meg, rajzolja fel, végezzen kísérletet, hogy szemléletes legyen a jelenség és nyilvánvaló mindenki számára. Majd nagyon kihangsúlyozottan, nagyon érthetően diktálja le a pár sort, önmagához nagyon igényesen. Az óra egyik elemét sem lépte túl, nem kellett sietnie, elkapkodnia egyiket sem. A leadandó egységet percre befejezte, még alaposan rögzítette is, visszakérdezve a lényeget, és az utolsó fél percben megmondta, a táblára is felírta azt a kevés, de a mi személyes munkánkat elváró házi feladatot. Akkor az órájára nézett, ahol a mutató pontosan a kicsengetésen állott és megjegyezte: Pista bácsinak már kellene csengetnie.

Ezekből az órákból, a csodálatosan leegyszerűsítő érthetőség mellől nem hiányzott a szép tanári tartás, az időnként elhintett csipetnyi finom humor. Feleltetéskor tekintetéből szigor, a tanulás igényes elvárása sugárzott, ezért munkájára illett becsületesen válaszolni. A szigorúság mellett ott volt a melegbarna szemben a bölcs felnőtt, a szerető apa, a gyerekember értése, ránkfigyelése. Ott volt bennünk is, a feleltetéstől való félelem jókora szorongása ellenére is egy meghatározatlan szeretet, tisztelet, becsülés, feltekintés, értékelő rácsodálkozás, sőt csodálat. A finom humor soha nem volt az óra kárára, csak éppen frissítően ható szellemszikrák, sziporkák. Ilyenkor barna szeme csillanása mosolygósabb lett, mint aki szereti a derülést, de most dolgozni kell.

Általában 10-15 percig feleltetett, most épp a felelés felénél tartottunk, kissé engedett a szorongásunk, mert nemsokára vége lesz. És ekkor nyílt az ajtó. Óvatos, lassú, félős, kicsi nyitásokkal. Lócinál ilyen nem eshetett meg! Elkésni senki nem merészelt. És mégis, most ez történt! És megjelent benne Széles Anikó.

Az ezt megelőző szünetekben, ahogyan szokás, a katedra előtti téren, vagy az ablakmélyedésben kis csoportokba összeverődve, egymást kérdezgettük, hogy ezt a mai nehezebb ismétlést ki hogyan tudja. Egyesek szaladgáltak kiegészítő magyarázatért Fekete Vicához, Szatmáry Lacikához, Váró Marcihoz: te tudod, ez, hogy van? Mindenki, köztük Anikó is saját nyugtalanságát úgy oldotta magából, ha másokat megkérdezett, és hallotta, hogy azok is nagyon félnek, azoknak is van, amit nem tudnak.

Anikó sajátos, édes kis ajakívelésekkel, kissé csücsörgetve, ártatlankás hatást kiváltó levegőbevételeivel mind azt magyarázgatta, kamasz kortársai megértésére apellálva: „Hérthitek, shemmhit de shemmhit nhem thudok! Thegnap shokáig shétáltunk a parkban… Olyan jó volt, csak azt vettem észre, hogy este nyolc lett. Nagyon félek, mit csináljak?” S mindehhez szemét álbűnbánón, aranyoskán pillogtatta.

Aztán, ahogyan az osztálybeli kis csoportokra jellemző, mindenki csak a levegőbe beszél, kérdez, de a kérdésre senki nem válaszol, hacsak nem egy felrikkantással. Végül Anikóval nem törődtünk, hisz más is így jajgatott és félt.

És most látjuk őt, ott! Az ajtó keretéből belépni! Utólag már biztosan tudom, későbbi színházi vagy filmbeli szerepeinek prototípusában láttam akkor. Szép ólomszőke haja két laza fonatban a vállán pihen. Mint János vitéz Iluskája, bájosan, szendén, ártatlankán, áldozatként. Két kezét tiszteletteljesen csipkegalléros sötétkék egyenruhája mellett húzta meg. Félig nyílt ajakkal enyhén pihegett. Fejét picit előre hajtotta, így különlegesen felfele metszett szeme még jobban érvényesült. Pillája a legjobb ízlést meg nem haladóan repdesett. Az egész megjelenése bűnbánatát, sajnálatos késését hivatott igazolni, alakítani. Látjuk ám azt is, hogy szépvonalú, lányos szája szélén metilkékes folt ékeskedik. És a metilkékes kis száj szólásra nyílt. Naivan, bűnbánóan suttogó szenvedő hangon. Nyakán csinosan körbecsavart selyemsál. „Thanár elvtárs, nagyon-nagyon szépen kérem, tessssék megbocsátani a késésért! Most az egyszer. Igazán. A nővérnél voltam, nagyon fáj a thorkom, alig thudok beszélni. Épp az egészségügyi kabinetből jövök”. Utána csend. Az addigi nagy idegfeszültségben élvezettel, jókora kalandra éhesen figyeltük a jelenetet, mi lesz a sorsa, ha valaki ilyet merészel tenni Lócival? Elkésni, feleletet megkerülni, megszakítani az óra menetét!  Juj, most mi lesz? Mit is merészelt ez az Anikó! Milyen botrány lesz most ebből! Mert hát semmi baja, a szünetben csak úgy pergett a nyelve. Rájön Lóci! Biztosan megkérte a nővért, hogy kívülről is megkenje a száját.

Ezután Lócira libbent a tekintetünk. Arca komoly volt, de éreztük, nagy baj nem lehet. Valójában soha senki nem látta, hogy Lóci kijött volna a sodrából, vagy dühös lett volna. Lóci meghallgatta, pár pillanatig csendben nézte, mit gondolt, mit nem, aztán kegyesen bólintott, hogy a helyére mehet. Anikó elindult, rá jellemző kecsességgel, őzikés csípőmozgatással, lábai kecses, fonásos rakosgatásával. A felelés még folyt egy kis ideig, de Anikó most már „feleltetés ellen bebiztosítva” ült tovább.

Sok évvel azután, egyik öregdiák találkozónkon Lóci nevetve ölelte át Anikót: „Értékeltem, milyen huncutságot találtál ki azon az ismétlési órán, hogy ne feleltesselek. Már akkor tudtam, hogy színész leszel.”

 

Nagyvárad, 2003. augusztus 12.

 

BARTOS-ELEKES Ildikó, franciatanár

 

 

 

Schwartz tanár úr emlékére

 

Schwartz tanár úr, népszerű nevén „Lóci bácsi” nekem is, bátyámnak is a legkedvesebb tanárunk volt. Mi nem csak a katedráról ismertük, hanem közelebbről is, hiszen családaink baráti kapcsolatban voltak.

Ő az a fajta ember és tanár volt, akit tanítványai nem felejtenek el, és örökké hálásak maradnak neki. A száraz fizikaórák nála érdekesek, színesek voltak, magas fokon ötvözte a szigorú szakmai követelményeket a rendszerességgel, közérthetőséggel, ami miatt a tantárgya iránt kevésbé érdeklődők is szívesen jártak az óráira és nemigen kellett buktatnia. Az egyetemre, főiskolára készülők nem kényszerültek különórára járni, mégis kiváló eredményt értek el a felvételi vizsgákon.

Nemcsak mint szakember volt kiemelkedő, hanem mint nagy általános műveltségű igaz ember, nevelő is. Egész lénye sugallta az értelmet, az érzelemgazdagságot, szeretetet, megértést és emberséget. Kedves humora bearanyozta óráit.

Sajnos, viszonylag fiatalon elment, nekünk nagyon hiányzik, sokat emlegetjük a családban és a baráti körünkben. Szeretném, ha gyermekeimnek is hozzá hasonló tanárai, nevelői lennének.

 

Volt diákja, dr. HÍDI Ágnes, orvos

 

 

 

 

Schwartz Lajosra emlékezve

 

Írástudásom igen kevés ahhoz, hogy méltóan emlékezhessem meg Schwartz Lajos tanár úrról, hogy érzékeltetni tudjam emberi és tanári nagyságát, mégis kötelességemnek érzem legalább megpróbálni feleleveníteni azt a két évet, amikor tanítványai lehettünk.

Történelem-földrajz szakosok voltunk és szinte kivétel nélkül azzal az elhatározással vágtunk neki a középiskolának, hogy a reáltárgyaktól nem hagyjuk „megfertőzni“ agysejtjeinket. Schwartz Lajos nagysága kellett ahhoz, hogy kezdeti passzivitásunkból kimozdítson és, hogy sokan a fizika szerelmeseiként fejezzük be a tizedik osztályt.

Az ismerkedés tudásunk feltérképezésével kezdődött. Hamarosan kiderült, hogy érdektelenségünknél csak a nem-tudásunk nagyobb. De még később is előfordultak ily módon lezajló felelgetések: Osztálytársunk nyögdécsel, egyetlen kérdésre sem tudja a választ. A tanár úr bíztatja, talán mégis eszébe jut valami a csak tegnap tanult leckéből. A fiú arca felderül, végre „beugrott” és lelkesen vág neki: „a villanyáram az osztálynapló forgatásával keletkezik.” Szünet. A tanár úr szomorú mosollyal már csak annyit jegyzett meg, hogy ha így lenne, nem lenne energiaválság. Sokkal jobban elszomorították az ilyen válaszok, mint a bukásra álló társainkat. Nagyon sok ilyen felelettel “háláltuk” meg azokat az órákat, amikről csak szuperlatívuszokban lehet írni. Azokat az órákat, amiért érdemes volt iskolába járni még annak is, aki soha nem szerette addig ezt a legtöbbször rideg és unalmas intézményt.

Nála a legbonyolultabb problémák is élvezetesen szépek és egyszerűek lettek. Úgy vezetett rá új feladatok megoldására, hogy megajándékozott az egyéni felfedezés izgalmával, örömével. Varázslóként tudott elbűvölni hihetetlen tudásával, szerető apaként tudott közeledni az osztály minden tagjához. Mély-meleg tekintetével szavak nélkül is hitet, erőt tudott adni, elég volt csak ránk néznie ahhoz, hogy azonnal felmérje tudásunkat, és ezt nem csak felmérte, vissza is jelezte. Még ha fáradtnak látszott is, mindig teljes emberként volt jelen az osztályban nem csak tanárként és tette mindezt ott (is) ahol senki sem akart fizikát tanulni.

Sokszor elgondolkodtam azon, vajon ki és milyen meggondolásból oszthatta be egy olyan osztályhoz tanítani, ahol a butaság és a közöny elképesztő mélységekig jutott. Felnőttként már nem nehéz a választ megtalálnom.

Bár valószínűleg erősen próbára tették szellemi-lelki erejét ezek az órák, az eredmény nem sokáig váratott magára. Személyes varázsa egyre többünket mozdított ki a közönyből. Az elején inkább csak azért igyekeztem jól felelni, mert szégyelltem nem visszaadni valamicskét abból, amit kaptunk, mert tudtam, szüksége van rá. Később már úgy éreztem, azt, amit értünk tesz, csak tízessel lehet meghálálni. Nem sikerült, mert nem is sikerülhetett. Ebben az osztályban soha nem követelhette meg azt a szintet, amit tízessel lehetett volna minősíteni.

Majd eljött a félve várt felvételi ideje is. Félve várt, mert osztályunk megszűnt s ezért a fizika a matematikával együtt kötelező tantárgy lett a vizsgán, amin minden osztálytársam sikeresen túljutott. És kivétel nélkül mindenkit fizikából szerzett tudása segítette át. Óriási eredmény volt ez egy olyan osztálytól, amelyik nem is olyan rég még egy osztálynapló forgatásával vélte megoldani az emberiség egyik gondját.

A líceum utolsó két évében már más tanította a fizikát, ami már sem érdekes, sem könnyű, sem szép nem volt.

A főiskolai felvételimen fizikából már csak néhány tized hiányzott az annyira óhajtott tízeshez, amivel már mindörökre adósa maradtam legkedvesebb tanáromnak.

 

Schwartz Lajos tanárom volt 1978 és 1980 között.

 

ANDOR Gabriella, Spanyolország

 

 

 

Az osztály nevében

 

Lóci. Érettségi után néhány évvel hallottam Őt először így szólítani. Bevallom, megdöbbentett. Sajnos civilként nem volt szerencsém ismerni, de tanárként annál inkább emlékszem rá.

Szinte ma is látom szikár termetét sötétkék köpenyben, amint könnyed léptekkel közelít osztályunk felé. Féltük szigorát... Tanáraink közül Ő volt az egyetlen, akinél rossz osztályzat esetében sem mertük letagadni ellenőrzőnket.

Fukarul bánt a jegyekkel, nem emlékszem egyetlen esetre sem a két év alatt, amíg Ő tanított, hogy kilencesnél nagyobb osztályzattal jutalmazott volna bármelyikünket. Precízen magyarázta a leckéket, néha oldalnyi szöveget tömörítve egyetlen mondatba. Soha sem várta tőlünk a könyvbéli szöveg fújását, de a jegyzeteit betűről-betűre ismerni kellett.

Osztályunkban egyetlen lány volt, aki állta átható tekintetét, szerette, félelem nélkül és fesztelen csevegéseket folytatott vele órák után is. Akkoriban mindnyájan hüledeztünk és csodáltuk ezért Andor Gabit. Tizenöt év távlatából belátom, hogy Gabi már akkor, kamasz fejjel felismerte Schwartz Lajosban a szigorú tanáron túl az embert....

1970 szeptembere volt, tizennégy évesek voltunk, amikor egy újabb tanévet hirdetett az akkori Filológia-történelem Líceum csengője. Egymást sem ismertük még, hisz a megye egész területéről verbuválódott a román osztály, az akkori IX. B.

Pár napja ízlelgettük az új tanévet, az első fizikaórán is túl voltunk már. A nyár színes emlékei még elevenen éltek szívünkben és egyikünknek sem volt kedve tanulni.

A tanév második fizikaóráját megelőző szünetben megállapodtunk, hogy az osztályfelelős kiáll a fizikatanár elé azzal, hogy nem értettük az első óra anyagát. Mindannyian fel voltunk „dúlva” amiért az addig nem ismert fizikatanár, a többi kollégájától eltérően, már az első órán, rövid bemutatkozás után elkezdte a tanítást.

Így is történt. Amint belépett Schwartz tanár úr, s rövid bevezető után engedékenyen megkérdezte, ki szeretne elsőként nála felelni, egy hórihorgas román lány nagy bátran felállt és előadta mondanivalóját: „Az osztály nevében” kezdetű szavakkal. Schwartz Lajos nyugodtan végighallgatta, s amint megértette, miről van szó, elszomorodott.

Előbb csak állt némán. Az osztályban megdermedt a levegő. Nem tudtuk mire vélni hallgatását. Néhány pillanat múlva ráncba szedett homlokkal kitört és cinikus megjegyzésekkel ecsetelte értelmi képességeinket, ha már a bevezető leckét sem értettük. Persze, a lényegre is jól rátapintott, tanulókedvünk hiányára. Arra már nem emlékszem, hogyan folyt tovább az óra, de azóta is gyakran eszembe jut, hogy az év folyamán szinte minden órán cinikusan mondogatta „Az osztály nevében.”

 

SCHÖNBERG Éva, Nagyvárad

 

 

 

Schwartz Lóci emlékére

 

Mindig szeretettel gondolok arra, hogy Schwartz tanár úr tanított meg ügyesen és humorosan bújnom ki egy kínos helyzetből. Tízedikes koromban (1968/69-es tanév) alakult meg a „fizikaosztály” a 4-es Számú Középiskolában és, mivel váratlanul érte a vezetőséget ennek az osztálynak a megalakulása (?), az Auditóriumban tartottuk óráinkat pár napon keresztül, mert nem volt más termünk.

Remekül éreztük magunkat ebben a „kiválasztott” helyzetben, Lóci szimfonikus zenét játszatott nekünk az osztályfőnöki órán, filmeket láttunk az Apolló űrhajó útjáról, ám ugyanakkor keményen dolgoztunk. Hetenként volt vagy hat fizikaóránk, rengeteg példát oldottunk meg, tantárgyolimpiára készültünk stb.

Éppen a stroboszkópiáról tanultunk, mikor én elhatároztam, hogy a megszokott csíkos pörgettyű helyett (ahol is a forgó csíkok úgy néznek ki, mintha állnának a villanyvilágítás 50 Hz-es frekvenciáján) inkább egy saját kísérletet hajtok végre.

Otthon összeeszkábáltam egy motorral hajtott lyukas diszkettet, amelyet zseblámpa előtt forgattam különböző sebességgel és ezáltal a vetített fénysávot úgy tudtam manipulálni, ahogy akartam.

Ez volt az első „igazi” tudományos kísérlet-demonstrációm az Auditóriumban. Mindenki nagy izgalommal várta, mi lesz, eloltották a villanyt... És bedöglött az egész miskurancia, semmi sem működött! Persze nagyon belezavarodtam, a drótok között matattam a sötétben, mire Schwartz Lóci elvonta mindenki figyelmét azzal, hogy elmesélte annak a fizikusnak a történetét, aki a vákuumpumpát akarta demonstrálni úgy, hogy egy egeret tett egy bura alá és a levegőt kiszívva az egérnek meg kellett volna döglenie. Persze, neki sem sikerült a kísérlet, mire kijelentette: „Elromlott a kisegér!”

Mindenki remekül szórakozott a dolgon, közben én rendbe szedtem a stroboszkópomat és minden jól sikerült...

Mindig hálával gondolok Schwartz Lócira ezért a kedvességért, de a szigorúságáért és igényességéért is...

Ma kutatásban dolgozom, nem az elméleti fizikában, hanem acélhegesztés metallurgiában (amiért Lóci lehet haragudna...), de mindaz, amire Ő tanított meg, alakította ki szakmai életemet.

 

ADONYI Jani, U.S.A.

 

 

 

Lóci - a nevelő

 

Nekem az a kivételes szerencse jutott osztályrészül, hogy Schwartz Lajost nem csak, mint barátot, hanem mint fiam osztályfőnökét, nagyszerű tanárát is megismerhettem. Az a csodálatos, meg nem ismételhető fizikaosztály, melyet vezetett három évig, aranybetűkkel kerülhetett be az egykori 4-es számú Középiskola történetébe!

Minden tudását, emberségét, pedagógiai képességét belevetette ebbe a munkába, s meg lett az eredménye! Az osztály 31 végzettje közül 29 bekerült az egyetemre. És nem is akárhogyan! A felvételi vizsgán az első három vagy első öt között!

De ez csak a szakmai része volt az ő tanításának. Az én fiam mindig lelkesen mesélte osztályfőnöke „bemondásait”, nagyszerű humorát dicsérve. Boldogan várták megjelenését. Nem csak a saját tantárgyát szerettette meg a gyerekekkel, hiszen távol állt tőle a „szakbarbárság”. Nevelőóráin nem csak a nagy tudósok életét, munkásságát ismertette, hanem bevezette őket az irodalom, zene, egyáltalán a művészet rejtelmeibe is, ahol Ő otthonosan mozgott. Embereket faragott.

Nem várt dicséretet, s ha kapott, azt a legnagyobb szerénységgel, szinte kényelmetlen érzéssel fogadta. Később nem vállalt osztályfőnökséget mondván: belefáradt. Azt mondta nekem: „ez volt a hattyúdalom”.

Nem hittem el. Még több évig oktatott, nevelt, alkotott maradandót. Nagyszerű egyénisége, tanításai, emléke ott él családja, barátai, tanítványai, ismerősei szívében.

 

ADONYI Borbála, Izrael

 

 

 

Schwartz Lajos tanítványa voltam

 

Azon boldog kevesek közé tartozom, akiknek megadatott, hogy Schwartz Lajos tanár úr taníthassa a fizikát. Fejlődésemre oly erőteljesen hatott, hogy ezzel csak a családom, vagy később Şerban Ţiţeica professzor úr hatása ért fel.

Schwartz Lajos tanár úr kiegyensúlyozott személyisége csak úgy sugározta az emberi jóságot és a finom humorérzéket. Szegényesek a szavak ahhoz, hogy leírhassam, milyen is volt egészében, így aztán csak szemelgetek az emlékeim közül.

Egyik nevelésóránkon az ifjúság eszményeiről esett szó. Óra után „nem hivatalosan is” megkérdeztem, hogy a tanár úr épp úgy viszonyul-e az élethez, mint fiatal korában. A tanár úr arca elsötétült, és mély szomorúsággal azt mondta: „Sajnos nem...”

Apropó, a tanár úr szomorúságai. Nem tudta elrejteni. Le lehetett olvasni az arcáról, ez pedig akkor történt, ha valamelyikünket készületlenül kapott el vagy valamilyen badarságot követtünk el; ilyen alkalmakkor oly különösen tudott ránk nézni, hogy legszívesebben a föld alá bújtunk volna szégyenünkben.

A szégyenről jut eszembe, milyen feszélyezett helyzetbe kerültem egyszer. Verőfényes augusztus 23-ai nap volt, akkor már céhtársak voltunk, lelkesen meneteltünk a felvonuló tömeg oszlopának végén. Viccesen azt kérdeztem tőle, vajon meddig köteleznek még arra, hogy részt vegyünk efféle parádékon. Soha nem fogom elfelejteni a választ: „Engem senki sem kötelez, mert tőletek eltérően, akik csak könyvekből ismertétek meg a múltat, számomra Augusztus 23-a azt jelenti, hogy élek én is és a családom is.” Utólag tudtam meg, hogy az ő deportálásuk következett volna...

A feszített idegmunka, meg az, hogy mindenkinek adhasson egy darabkát a saját lelkéből, idegösszeroppanáshoz vezetett és búskomorságba taszította. Egy ideig a nuceti (Diófás) szanatóriumban kellett pihennie. Egyik nap a tanár urat a felesége meglátogatta, akitől többek között azt is megkérdezte, hogy vannak a gyerekek. A válaszra, hogy a fia így, a lánya meg úgy, a tanár úr a szavába vágott és pontosított: „Nem az otthoni gyerekek, hanem az osztályom!”

A líceum elvégzése utáni elváláskor mindenkinek ajándékozott egy könyvet a személyes könyvtárából, saját névre szóló bejegyzésekkel, így aztán minden tanítványa, akinek osztályfőnöke volt elmondhatja, hogy tulajdonában van SCHWARTZ tanár úr lelkének egy darabkája.

 

Andrei ŞTOKKER, Nagyvárad

 

 

 

Emlékképek Schwartz Lajosról

 

Szeles, októberi délután... Fiókjaim rendezése közben kezembe került egy rég írott rögtönzés. Rövid, tömör mondatok, amit a piros ceruza „ötössel” jutalmazott..., félig megírt fizikapéldák..., s hirtelen visszapörgetve az elmúlt tizenöt esztendőt, egy régmúlt fizikaóra emléke jut eszembe: Állok a táblánál és magyarázom Newton egyik törvényét. Előző nap gondosan bemagoltam a szöveget, mert Schwartz Lajosnál pimaszság lenne készületlenül órára menni. Mondandóm feléig hibátlanul eljutok, tanárom helyeslően bólogat a terem végéből, majd hirtelen elszakad a szál... Kész. Nincs tovább. Teljesen kiment a fejemből a benne volt szöveg. Kétségbeesetten nézek osztálytársaimra, akik nem mernek „súgni”. Kínos pillanatok következnek, majd a tanár megszán és átsegít a kényes helyzeten. Máris beugrik a lecke folytatása, és én darálom tovább, kissé elbizonytalanodva. Érzem, hogy rajtacsípett. Gyűlölte, ha diákjai magoltak. Néhány percig még folytathatom előadásomat, majd a helyemre küld. Tudom, hogy elakadásom miatt csak ötöst érdemlek. Másfél évvel később, hála fizikatanárom szigorának, könnyedén bejutok a gimnázium harmadévébe...

1982 egyik őszi reggelén, Schwartz Lajos tanár úr a Fő utcán találkozott egy volt tanítványa édesanyjával, aki boldogan újságolta neki, hogy hála a tanár úr alapos felkészítésének, lánya bejutott az egyetemre. Hiába a külön matekórák, mégis az általa tanított fizika növelte pontszámait a felvételin. Ekkor, Lóci könnybe lábadt szemmel mondta: „Látja, asszonyom, ilyenkor érzi egy tanár, hogy többet ér a munkája a kereskedőénél. Az ügyes kereskedőnek lehet ugyan nagyobb jövedelme, de ilyen örömet nem érezhet soha...”

 

Nagyvárad 1993. szeptember 22-én

SCHÖNBERG Éva, Nagyvárad

 

 

 

Egy szép nyár és egy hosszú barátság emlékére.

 

Lócit (akit mi akkoriban főleg Lalinak neveztünk), egy árnyékot nyújtó gesztenyefa alatti padon ülve láttam meg Menyházán, ahol a családommal nyaraltam. Elgondolkozva ült egymagában, engem talán észre sem vett. Ké­sőbb egy ismerős hölgy bemutatott egymásnak. Harmad-, vagy negyedéves diák volt akkor a bukaresti egyetem fizika-kémia karán.

Magas, barnahajú, okos szemű fiú volt. A „kúrszalonban”, ahogyan abban az időben a szálloda fogadótermeit nevezték, estéről-estére összejöttünk. Jó táncos volt, csupa ritmus, biztonság. Pedig - ahogy tangózás közben magyarázta - a gyermekparalízis következtében béna maradt a jobb lábfeje, „Nem vevődik észre” - nyugtattam meg, „A lelkem is béna” - mondta csende­sen – „az sem látható szemmel”. Lába láthatatlan sutaságához hasonlítható lelki ferdesége visszatérő motívum volt beszélgetéseinkben, később évekig tartó levelezésünkben. Valami mély szomorúság lakozott benne élénk értelme, mindent átfogó érdeklődése, humora mögött, Csodáltam, hogy csak néhány évvel idősebb nálam, s mégis mennyi mindennel többet tud. Reálszakos volt, nagy humán műveltséggel, több nyelven beszélt, írt, mindent elolvasott, ami a kezébe került. Ráadásul szórakoztató volt, szellemes és gyengéd.

„Kis Muki vagy te még” - mondta egyszer Lóci, s az üzletsor előtti térségen vett nekem egy széles karimájú szalmakalapot. Borult ég alatt sem tudta a fejemről levájni többé senki. A kalappal integettem aztán a hegyi kisvasút ablakából a menyházai pályaudvar jegenyefái között egyre jobban összezsugorodó Lócinak.

„Nyári szerelem - mondta határozottan Nagyanyám - elmúlik.”

Teltek-múltak az évek, sok minden másként alakult, mint hittem. Elvé­geztem az egyetemet filológia-szakon, férjhez mentem, Lóci is megnősült, gyerekem született, Lócinak kettő volt. Szerettem tanítani, ő, a váradiak szeretett és megbecsült fizikatanára, szintén.

A „nyári szerelmet” nem fújták el teljesen az őszi szelek. Idővel barátsággá tartósodott. Találkoztunk Kolozsváron mikor fokozati vizsgáit itt tette le – kiválóan. Váradon is felkeresett, mikor sok alkalommal felejthetetlen Számtartó Nelli barátnőmet látogattam meg. Sokat mesélt tanítási módszereiről, jellemezte egyik-másik kedves tanítványát, saját kis prózaírá­sait olvasta fel, de lelkessége mögött mindig ott bujkált az a kis szomorúság, amit ismeretségünk, kezdődő barátságunk első napjaiban fedeztem fel.

Amikor hallottam, hogy súlyos beteg, meglátogattam a kórházban. Egy kétágyas szobában feküdt, aggódott a szomszéd ágyban fekvő fiatalember egészségéért…

A temetésre férjemmel együtt leutaztunk Váradra. Idő előtt vitte el - mint annyi más hozzám közelállót - a rák. Halála előtt két nappal felhívott telefonon, és a szó szoros értelmében elbúcsúzott.

- Most már nem lehet sok hátra - mondta erőtlen hangon. - Nem, ne gyere le, ne lássál ebben az állapotban. Isten áldjon meg benneteket,

Sohasem fogom Lócit elfelejteni.

Értékeivel és hibáival, európaiságával és félszeivel fogadom el annak, aki volt. Egy különleges ember emlékével lettem általa gazdagabb.

 

Kolozsvár, 2003. augusztus 12.

LÖWY Maya, író

 

 

 

Emléktöredékek Schwartz Lajosról, a rendkívüli barátról

 

¨    A „hálás” diák

- Mindig hálával gondolok a tanár úrra…

- ???

Büszkén várta mit tanulhatott tőle volt diákja.

- Én is úgy teszem vissza a használt gyufaszálat a dobozba, ahogy a tanár úrtól láttam.

- ???

 

¨    A gondoskodó unokaöcs

Két nappal a halála előtt

- Ülj le az íróasztalomhoz. A felső fiókban találsz levelezőlapokat. Címezz meg négy-öt darabot a részemre, tedd egy borítékba és küldd el Giza tántinak Aradra…(ezt így szokta elküldeni egyedülálló nagynénjének, kímélve őt a megcímzés gondjaitól).

 

Neki írni már nem volt ereje, de gondoskodni még igen.

 

¨    A szórakozott tanár

Ő mesélte magáról:

Az iskolából jövet a színház mellett állt egy konfli. A bólogató lónak, illedelmesen és elgondolkodóan köszönt: - Jó napot kívánok!

 

Kolozsvárról jött tanfelügyelő óralátogatáson volt nála. Miután hazautazott, Lócinak feltűnt, hogy az illető a fogason felejtette a ballonkabátját. Gyorsan postázta, utána küldte. Amaz viszont visszaküldte, mint ismeretlen ruhadarabot. Lóci a saját, régóta a fogasra aggatott sötétkék ballonkabátját sem ismerte fel.

 

Litoral cigarettát vásárolt a dohányboltban. Csak egy pakkot kért, öt lejbe került. Tízlejes papírpénz volt nála. Hogy öt lejt fizethessen, kettétépte a tízlejest és a felét nyújtotta oda.

 

¨    A szellemes ember

A több nyelven beszélő (egyben kiváló fizika- és vegytantanár) Schwartz Lajos hat hétre elutazott Sao Paolo-i testvérhúgához. Hazajövet, természetesen nem jól, de már beszélt portugálul.

Megkérdeztem:

- Spanyolul, véletlenül, nem tudsz?

- Lehet, de még nem próbáltam, felelte tréfásan.

 

¨    A magántanár

Akit ő készített elő felvételi vizsgára, szinte biztosan bejutott az egyetemre. Így azután nem meglepő, hogy agyon volt terhelve magántanulókkal. Gyakran kértek, hogy interveniáljak nála. Ilyenkor azt kérdezte tőlem: - Tulajdonképpen, Te kinek a barátja vagy? Ha nekem, akkor mondjál le az intervenciókról, különben is jóval korábban, tanév elején kellett volna szóljál.

Igyekeztem okulni szavaiból. Így aztán, amikor a drága kis unokánk, Snufika hat hónapos volt, büszkén és magabiztosan Lóci barátom elé állottam és megkértem, jegyezze elő magánórákra kis unokámat.

Mire Ő:

- Nem tudtál legalább hat hónappal korábban szólni…?

 

DAUER András, Izrael

 

 

 

Kedves Ildikó!

 

Sajnálom, hogy a Lócival kapcsolatos ígéretemnek nem tudtam hamarabb eleget tenni. Nekem kémiát és fizikát tanított, osztályfőnököm is volt. Még a rossztanulók is szerették, mert a jó tanár és a pedagógus példaképe volt. Íme Lóci pár sziporkája, csak úgy egyszerűen, ahogyan annakidején visszavágott nekünk, vásott fiúknak, ha kellett, ilyen is tudott lenni.

 

- Egyik kémiaórán a kilencedik osztályban, a Lóci mondatában elhangzott, hogy iparilag előállítható még a faszén …, de be sem tudta fejezni, mert Bonyhay röhögésben tört ki. Mire Lóci: „Mi az Bonyhay, önkritikát gyakorol?”.

 

- Ugyancsak kilencedik osztályban Lóci kiértékelte a kémia rögtönzéseket: „Fodor azt írja, hogy okszigén”, mire odamegy a táblához, és szó nélkül felírja: „tyúxem”.

 

- Máskor, még csengetés után még mindig nagy rohangálás volt az osztályban. Lóci bejön, és azt mondja: „Úgy látom, az osztály Brown mozgást végez! Most próbáljatok rendeződni, főleg az emeleten, a szürkeállományok szintjén”.

 

- Egyszer kicsengetés után, Lóci már naplóval a hóna alatt hátraszólt Borbélynak: „Borbély azt hiszi, hogy a Monopol (olcsó pálinkafajta) egy kettétört dipólmolekula?”, és egy mosollyal kiviharzott az osztályból.

 

Ezek a kiszólások röpke derűt jelentettek, amit rendszerint lezárt egy rövid „így” szóval, vagy megjegyzéssel, részéről az óra ment tovább egy pisszenés nélkül. Nem kellett túlságosan fegyelmeznie, mert ösztönösen megéreztük - amit ma már biztosan tudunk - mintaszerű pedagógussal állunk szemben.

 

Miskolc, 2003. június 13.

 

szeretettel üdvözöl LÁSZLÓ Miki

 

 

 

Tudás-magvak örökzöldje

 

Emlékszel, mikor is volt? Valóban, 1952 táján. Beléptél az osztályba, s a megszokott zsibongás mintha varázsszóra halkult volna el. Végignéztél a társaságon vizsgáló tekintettel, barátságosan, nagy, meleg szeretetet sugárzó szemekkel. És már meg is hódítottál mindenkit. Bemutatkoztál: „Schwartz Lajos vagyok, a kémiát tanítom nektek...”

Kémiát? Csodálkoznak el - most - sokan! Igen, kémiát, majd fizikát is tanítottál. Csodálatos világba vezettél el minket. A tankönyvek száraz, unalmas adatanyaga óráidon megelevenedett, s a sok-sok figyelő szempár sugarától fellelkesedve varázslatos utakra vitted a képzeletet. Nem lehetett nem odafigyelni, nem lehetett máshová gondolni óráidon. Mintha jóságos varázsló bűvészpálcája bűvölt volna el, veled egy ütemben, azonos gondolat-ritmusban élt, tanult az osztály.

S emlékszel még az érettségire? Akkor még a „szóbeli” is divatban volt. A felelősség súlyától és nehezétől izzadva izgult az osztály. S mint mindig, ekkor is velünk éreztél, értünk szorítottál. És úgy örvendtél a mi sikerünknek, mintha neked járt volna az akkor kitűnő osztályzat, a négyes, az ötös.

Emlékszel, Lóci, az első találkozóra? Milyen őszinte érdeklődéssel kérdeztél, faggattál útjaink, sorsunk felől. Emlékeztél a diákcsínyekre, a vélt - vagy valós - egykori szellemes bemondásokra, az apró bosszantásokra. Mindenre, amit egy igazi jó óra jelent. És ekkor újra és újra tudatosodott bennünk: a jó iskolához nem csupán igyekvő diák, de jó tanár, nagyon jó oktató is szükséges. Ennek példaképét tiszteltük benned.

Az embert szerettük, kit tanítványainak sorsa-gondja is érdekelt. A tanárt, aki diákközelből merítette kifogyhatatlan energiáinak utánpótlását. A nevelőt, aki erkölcsi-, szellemi szilárdságával, következetességével és tárgyilagosságával kápráztatott el. S az évek teltek, fogytak. Gyűltek a találkozók. Új és újabb nemzedékek főhajtása, köszönete segített át a megtorpanásokon, az Életiskola kikerülhetetlen buktatóin. Homlokodon megszaporodtak a barázdák, a fekete haj göndör tincseit megszelídítette, elfakította az idő, s a mindenkori diák felé nyitott szeretetforrást - eszedet-szívedet - várt és rajongott unokáiddal osztottad meg.

Már rég kollégák voltunk, de mi csak később kerültünk egy tantestületbe. Milyen szeretettel fogadtál! A régi mester vigyázza így tanítványát, a Holnap-keresőit.

És milyen fájdalmas volt látni a megfáradt tartást, a keserű lemondást sugalló arcot, a búcsúzkodást váró gondolatot. Mutattad, hogy örvendesz a megérdemelt nyugdíjnak. Ezt az egyet azonban sohasem hittem el neked!

Az olyan emberek, mint Te, nem tudnak élni az Iskola nélkül. S az iskola sem az igazi nélkülük.

Emlékezetben, ifjúságot idéző gondolatban, általad ültetett tudás-mag­vak sarjadó örökzöldjében élsz Nekünk tovább.

 

 dr. INDIG Ottó, Nagyvárad

 

A Fáklyában megjelent nekrológ (1988. augusztus 28.)