Friss hírek

---

Keresett szöveg

1619228. látogató

József Attila az Ady Endre Líceumban

2016. április 07.

„Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát rosszat?”
József Attila

Tóth Péter Lóránt pályafutását tornatanárként kezdte, most pedig Radnóti- és Latinovits-díjas szavalóként járja a Kárpát-medencét. Vasútállomás című előadása a Határtalanul program keretében jutott el az Ady Endre Líceumba, Oltean Emese és András Emese tanárnők szervezésében. Ezt a programot a Köznevelési Államtitkárság támogatja összesenszáznegyvenhét előadással.
Annak ellenére, hogy az iskolában bemutatott előadás csupán egy ízelítője volt az eredeti pódiumestnek, a diákok kíváncsian figyelték, és hatalmas vastapssal honorálták a produkciót. A teljes pódiumestre aznap, március 24-én, délután hat órakor került sor a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban.
Az előadás célja a fiatalok József Attilával kapcsolatos ismereteinek gazdagítása, illetve az, hogy a „diákbarát” versek által megszerettesse velük a költő munkásságát. Sok olyan vers hangzott el, melynek témája közelebb áll a fiatalok mindennapjaihoz: a szabadság, az önkeresés, a lázadás vagy a szerelem. Az elhangzott verseket rövid magyarázatok, életrajzi vonatkozások, érdekességek tarkították, így a versek keletkezési hátteréről is tisztább képet kaptak a diákok.
Miután véget ért az előadás és a vastaps is lejárt, megkérdeztem Tóth Péter Lórántot, mi áll az efféle előadások megvalósítása mögött:

Miért József Attilát választotta?
Számomra József Attila volt az első olyan költő, akivel sikerült tüzetesebben megismerkednem. Diák- vagy akár fiatal felnőttként is az ő kötetei kerültek először a kezembe, az ő verseiben találtam meg igazán önmagamat. Mindig volt egy-egy olyan sor vagy versrészlet, ami segített megválaszolni a bennem rejlő kérdéseket – akár magammal, akár a világgal kapcsolatosan. Úgy gondolom, hogy József Attila rengeteg olyan verset írt, amelyekkel a fiatalabb korosztály könnyen tud azonosulni.

Mi alapján válogatta ki az előadásban elhangzott verseket?
Ez az előadás egy pódiumestből ered, melyben csak versek és prózai művek hangzanak el. Eredetileg az iskolákban is ezzel a pódiumesttel léptem fel, de hamar rájöttem, hogy nem tudok ötven percen keresztül csak és kizárólag verseket szavalni a diákoknak. Kommunikálni, beszélni kell velük, bele kell csempészni valami mást is. Aznap hazamentem, és végiggondoltam, mi maradjon, és mi az, aminek mennie kell – úgy, hogy ezek a változtatások ne fedjék el a lényeget: maradjon meg József Attila, és maradjanak meg a versei. Olyan szövegek kerültek az előadásba, melyek a közelebb állnak a diáksághoz, amelyek tulajdonképpen róluk szólnak: a szerelemről, a szabadságvágyról, az önkeresésről, a „nekem-ne-mondja-meg-senki-a-tutit” érzésről. Fontosnak véltem kihangsúlyozni a családi és szociális hátteret, ahonnan József Attila érkezett. Sok olyan diákhoz jutott el ez az előadás, akik menhelyen nevelkedtek, vagy nevelőszülőknél vannak, és talán nem is ismerik az igazi szüleiket. Az előadás közben pontosan tudtam, kik ezek a gyerekek. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy az előadásomnak legyen egy ilyen üzenete is: bármilyen nehéz körülmények közé születik valaki, felül tud kerekedni ezen. Próbáljon meg kitörni, változtatni az életén. Keresse meg magában a tehetséget, kamatoztassa azt, és később akár egy egész ország ismerheti meg a nevét.

Mi volt a legmeghatározóbb élménye egy ilyen előadás kapcsán?
Vannak gyengébben sikerült előadások, és vannak erősebbek. Ez két dolgon múlik: az egyik én vagyok. Attól függ, mennyire tudok ráhangolódni az előadásra. Nem lehet taktikázni, nem lehet az általános iskolásoknál „bemelegíteni”, hogy attól a délutáni pódiumest „jobb” legyen. Minden előadásban meg kell próbálnom a lehető legjobbat adni. A másik befolyásoló tényező maga a közönség. Rengeteg múlik rajtunk, hogy mennyire tudunk „felszállni” arra a bizonyos hullámra az elején, hogy mennyire tudom megfogni őket, és ők mennyire befogadóak, nyitottak. Szerencsére nem tapasztaltam még elutasítást. Természetesen előfordult már olyan, hogy egy-gyerek rakoncátlankodott – ilyenkor esetleg megkérem, hogy vigyázzon a kalapomra, és kiviszem, leültetem egy helyre, hogy egyedül legyen, jobban tudjon figyelni, és ne zavarjon mást. Ilyenkor a többiek is megnyugszanak, és megértik, hogy jó lenne most egy kicsit figyelni. Ez általában a kisebbeknél történik. Olyan iskolában is megtartottam már ezt az előadást, ahol Down-kóros, fogyatékos gyerekek voltak. Az elején a kollégák eléggé féltették a gyerekeket, ennek ellenére az is remekül sikerült: a gyerekek végig „vibráltak”, mindenre volt valamilyen reakciójuk. A végén odajöttek hozzám, megöleltek, közös fényképet kértek. A mai is egy hasonlóan meghatározó alkalom: lenyűgöző volt, ahogy a zárást egy ennyire spontán módon megtapsolták – nyilván sokan felismerték, hogy a „Harminckét éves lettem én”tulajdonképpen a Születésnapomra című vers felütése. Különösen jól esett a kétszeres vastaps az előadás végén: az, hogy a közönségben ennyire „együtt mozdulnak” mindannyian. Szóval voltak már kiemelkedő előadásaim – a mai egyértelműen egy ilyen volt.

---